Szívünkben megfakuló nyár

Sûrû magányban ébred a hajnal,
Könnyben ázik az ég,
Sápadt a messzeség.
Menekül a szél vad, kócos hajjal.

Az éledõ tudat csak alvajár-
Könnyesõtõl sáros,
Sápadt, szürke város,
Véres glóriába vont láthatár.

2011.07.01.

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegõ ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bûnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Õ,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Néma szemem se mutatja: az éjszinü bánat
E néma szemekbe lopott be kacagva ma párat
A könnyeibõl - keserûn alakul cseppekbõl a tenger.
Állva maradna, de végül gyenge az ember.

Õsz van. Nézem a végtelen égbolt ólmos ezüstjét,
Régi töviskoszorúból szívre szorulnak a tüskék.
Méla a nappal, éteri és csupa álom-
Újra, te Névtelen, álmod, fáj, de sehogy se találom.

2011.05.02.

Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,
A múltat reménytelenül ûzve,
Egy holló s egy méla csalogány.

Nyoma sincsen már rég a Nyárnak,
Körös-körül bús, néma árnyak
Várnak a halott csókok helyett.

Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,
Zöldellõ rétet rég nem látunk-
Sosem leszünk már szerelmesen.

Sosem jön többé nászunk nékünk-
Egymás lelkébe beleégtünk,
De nem leszel újra Tavaszom.

(szegényes tisztelgésül a Mester elõtt)
2011.04.14.

Az Érzés halott.
Kimondtad, s ajkaid közül kiszakadva véresen hullott a padlóra lábaink elé - kihúnyt utolsó fénye, amint árulásod porában fekve végleg kiadta lelkét.

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegybõl, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövõd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembõl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeibõl egy nõre.

Büszke mellemrõl, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krõzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elõttem kis kérdõjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenõ imakönyvbõl kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nõjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

A fájdalom mellett
Még izzik a Harag-
Megmaradok, amíg
Õ még velem marad...

Halld hozzád esdõ szavaim, Angyal!
Messze még az édes óra, midõn
A fáradt feledés lassú lázzal
Úrrá lesz majd a parttalan idõn.

Emésztõ tisztítótüze felfal
Ólmos, méla éjt, bús déli verõt-
Ám addig -halld meg fohászom, Angyal-
Adj, hálátlan lantom bírni, erõt!

2011.01.03.

Osztályrészem a magány,
Harag és a bánat,
Kietlen, mord pusztaság
Egyedül, mi várhat.

Az emésztõn izzó Tél
Ölelése éget,
Megfáradt, fagyott szívem
Több Tavaszt nem ér meg.

Rideg közöny s üresség,
Mit karomba zárok-
A márvány égre térdre
Borulva kiáltok:

Édes, megváltó Angyal,
Borítsd rám hûs szárnyad,
Csókold szememre álmát
Egy szebb valóságnak!

2011.01.01.