Szívünkben megfakuló nyár

Mély hamuszín égboltra tekint fel a néhai Város,
az elsimuló, puha fellegek árnyai összezokognak
némán - elmúlt csendben a mennyei izzás, holt a parázs is,
zord zivatar veri csak szomorú cseppekben a földet.

Ó, pedig akkor régen felgyújtottuk a tág eget is!
Táncoltunk hajnali köddel a lángokon õsi tüzünkkel,
a szél szava dúdolt éjszaka, álmot súgva fülünkbe,
és azt hittük, kusza lángfalainkon kívül nem vár szürke világ.

Csak a puszta falak, romos épületek, poros utcakövekre
vetõdõ félszeg alkonyi árnyék emlékeztet a régi napokra
ma már; üres alkóv mélye - bedõl lassan a tetõ is -,
semmibe ásít révetegen csak az ócska, üvegtelen ablak.

Mégis, a balgatag elme csak ûzi, csak ûzi a vágyat
örökkön - e korbács marja sebesre az alvadt-vér szinü hátat,
amíg a gyötört rab lélek néma bilincsben tûr csak.
Kinn a mezõkön - kései pernye - esõ hull fellegek õszi szemébõl.

2012.04.16.

Öledbe ült, s elmenekült régen már a remény-
Alvó gyilkos, õs magányhoz túl kevés az erény.
Képzeleted mérge csorgott az árulás tõrén-
Itt maradtál elhagyatva, kifosztva és põrén.

Csalódásból, fájdalomból emelj hát védfalat,
Büszke várat, zord erõdöt, s mind, ki kívül marad,
- szívedért, mely mindükért egy életet áldozott -
Megfagyott tavaszban legyen örökre átkozott!

2012.03.16.

Boldog nõnapot a kedves erre tévedõ hölgyeknek!

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

"Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendõmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen."

Hömpölyög az ember-marta,
szép reményû emberfalka:
közösségben (mint a gépek
hideg fémben összeérnek).

Dolgoznak az ócska vázak
- lélek köré furcsa háznak
lettek egykor megteremtve
(de ezt csaknem mind feledte).

Az erõsebb, ki megmarad,
aki nem gyûlöl, elmarad,
csattogó állkapcsok felett
tort ül majd az emlékezet.

Pusztuljon is mind, ki gyenge
(vagy talán szelídebb lenne)!
E világban gyönge árnyak
otthonra már nem találnak.

2011.12.03.

I.

Szürke falak, szürke utcák.
Szürke egû, puszta, sáros-
Halott fák közt eldugottan
Állt egykor a Szürke Város.

Utca végén, néma csöndben,
Város széli, apró házban
-álmodozó, árva lélek-
Élt egy ifjú egymagában.

Nem kereste soha senki,
-s ha volt neki egyáltalán-
Társasága csak kettõ volt:
Álmai és a vén Magány.

Történt egyszer, régmúlt napon,
Júniusnak álmos haván:
Árva ifjú s a vén Magány
Ült az árok két oldalán.

Ültek némán, szavak nélkül
Megértették egymást régen.
Lágy körvonal tûnt fel lassan
A távoli utcavégen.

II.

Télbe fordult a fáradt õsz,
A fák összebújva fáztak,
Utca végén, város szélén
Új lakója lett a háznak.

Aranyhajú, szende leány
Tisztítgatta az ablakot.
Egy reggelen a vén Magány
Mosolyogva elballagott.

Eljött lassan a tavasz, és
-szinte csodával határos-
Halott fáin friss virággal
Ébredt álmából a Város.

Könnyû szellõ simogatta
Hûs otthonok fehér falát,
Fürge énekesmadarak
Zengték fenn az élet dalát.

Vadvirágos, tág mezõkön
-a füvön még éji harmat-
Ifjúnk a szép aranyhajú
Lány ölében lelt nyugalmat.

III.

Õsz derekán varjú szállt le
A kerítésre éjszaka-
Aranyhajú, szép menyasszonyt
Szólított meg a vég szava.

Mély álmából felriadva
-tudta már a kegyetlen hírt-
Alvó ifjú szép jegyese
Könnyes búcsúlevelet írt.

"Nem e világról jöttem én,
És mégis fájdalom éget,
-úgy hittem, még maradhatok-
Hogy ma el kell hagynom Téged.

Tanulni, és látni jöttem,
Hogy milyen az emberélet,
-ó, s végül: milyen szeretni!-
Most szívem hagyom itt Véled."

Nap követett napot - fagyot
Hozott a gyilkos ébredés.
Szegény ifjú holt szívében
Sosem szûnt a lány tépte rés.

~Megtört pára, lelked kihûlt,
Hívogat a szelíd Halál,
Hisz kedvesed, bárhogy várod,
Többé soha rád nem talál.~

Hûvös, õszi alkony-órán
-siratván egy szép mátka-párt-
Azóta a Város felett
Vér színezi a láthatárt.

2011.09.28.

Úgy hiszem, itt az ideje, hogy ide is kirakjam az oldal linkjét, melyen közremûködök: http://ujirodalom.gtx.hu/

Valaki majd csak olvassa.