I.

Szürke falak, szürke utcák.
Szürke egû, puszta, sáros-
Halott fák közt eldugottan
Állt egykor a Szürke Város.

Utca végén, néma csöndben,
Város széli, apró házban
-álmodozó, árva lélek-
Élt egy ifjú egymagában.

Nem kereste soha senki,
-s ha volt neki egyáltalán-
Társasága csak kettõ volt:
Álmai és a vén Magány.

Történt egyszer, régmúlt napon,
Júniusnak álmos haván:
Árva ifjú s a vén Magány
Ült az árok két oldalán.

Ültek némán, szavak nélkül
Megértették egymást régen.
Lágy körvonal tûnt fel lassan
A távoli utcavégen.

II.

Télbe fordult a fáradt õsz,
A fák összebújva fáztak,
Utca végén, város szélén
Új lakója lett a háznak.

Aranyhajú, szende leány
Tisztítgatta az ablakot.
Egy reggelen a vén Magány
Mosolyogva elballagott.

Eljött lassan a tavasz, és
-szinte csodával határos-
Halott fáin friss virággal
Ébredt álmából a Város.

Könnyû szellõ simogatta
Hûs otthonok fehér falát,
Fürge énekesmadarak
Zengték fenn az élet dalát.

Vadvirágos, tág mezõkön
-a füvön még éji harmat-
Ifjúnk a szép aranyhajú
Lány ölében lelt nyugalmat.

III.

Õsz derekán varjú szállt le
A kerítésre éjszaka-
Aranyhajú, szép menyasszonyt
Szólított meg a vég szava.

Mély álmából felriadva
-tudta már a kegyetlen hírt-
Alvó ifjú szép jegyese
Könnyes búcsúlevelet írt.

"Nem e világról jöttem én,
És mégis fájdalom éget,
-úgy hittem, még maradhatok-
Hogy ma el kell hagynom Téged.

Tanulni, és látni jöttem,
Hogy milyen az emberélet,
-ó, s végül: milyen szeretni!-
Most szívem hagyom itt Véled."

Nap követett napot - fagyot
Hozott a gyilkos ébredés.
Szegény ifjú holt szívében
Sosem szûnt a lány tépte rés.

~Megtört pára, lelked kihûlt,
Hívogat a szelíd Halál,
Hisz kedvesed, bárhogy várod,
Többé soha rád nem talál.~

Hûvös, õszi alkony-órán
-siratván egy szép mátka-párt-
Azóta a Város felett
Vér színezi a láthatárt.

2011.09.28.