Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretõk szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztõ, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket õk bedobálják.

- Gyõztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgõt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllõt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprõnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgõ, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti õket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erõsbíti az éneklõket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserû só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserû tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.