Szívünkben megfakuló nyár

Süket hangok és néma fülek,Vak árnyak parázsló szemekben,Ordító csendben ívbe feszülõ,Hívogató, hamis messzeség-Tátong csak e mesekép ásítón,Övezve dicsõ, romlott fénnyel,S a gondolatok hangtalanulÖnhamvukba halnak...

A hónak van egy olyan ocsmány tulajdonsága, hogy lapátolni kell.

"-Ha most bejelentenék, hogy késve indul a vonatod, megölelhetnélek még egyszer.-Hát, majd legközelebb."Mindketten tudtuk, hogy nem lesz legközelebb...

Félek, nem menekülhetek elõled,Hisz egy darabot kaptam belõled,S õriztem féltõ gonddal, némán-Az vont mégis izzó bilincset énrám.Ferdült szellemkép lett, sötét métely-Szívembe költözött a gyilkos kétely,Õrjöngve marcangolt, tépett és mart-Elvette belülrõl, amit akart.

Úgy hittem, a vihar eloszlott.Úgy hittem, napjaim sorárólA köd lassan lefoszlott.De gyûlnek a sötét fellegekTorz feketére festeni egem-Ilyen nem lehet, nem lehet...Nem akarom ezt, hát tagadok-Érzéseim széttépett roncsánÚjra életet akarok.

Nagyon jó délután/este volt, köszönöm a résztvevõknek, így hazaérve is vigyorgok:)Azt hiszem a hó-ujjongás, a csokinak való roppant aranyos örvendezés, az elmebeteg poénok és a barátságos pár-hógolyómérkõzés emlékezetes marad:)

Egynemû vagyok a magas, szárnyaló éggelS rokon a földnek rögével-E kettõ örök, ellentétes egységeAlkotja lényem esszenciáját-Ez vagyok magam - ez lényegem.